Hirtelen felindulás, mélységes felháborodás és az önvédelem szándéka vezetett, amikor írni kezdtem ezt a könyvet. A parttalan és történetietlen holokauszt-emlékezet hívei rátámadtak az európai kultúra legnemesebb pilléreire, megkérdőjelezték mindazt, amiért legjobbjaink az életüket is feláldozták, ha kellett, olyan útra lökték az én hazámat, amely a legsötétebb gondolat-diktatúra irányába visz.
Mélységesen megaláztak engem és a hozzám hasonló szabad embereket a holokauszt-mítosz hívei. Sárba tiporták emberi méltóságunkat, megkérdőjelezték kulturális identitásunkat, megfosztottak legfontosabb jogaink egyikétől, kiskorúnak, éretlennek, felelőtlennek minősítettek minket, s kirekesztettek bennünket a társadalomról folyó vitából.
2010. február 22-én országgyűlési képviselőink szűkkeblű pártérdekektől vezettetve véglegesen elárulták mindazt, amiért Európa legjobbjai évszázadokon át küzdöttek, ami a felvilágosodás kora óta Európát és az európaiságot jelenti. Azon a napon Magyarországon is véget ért egy évszázados álom: az emberi szabadságba és felelősségtudatba vetett hit kora. Azon a napon egy új elnyomás, egy új középkor, egy új inkvizíció korszaka köszöntött Magyarországra.
Vajon megállítható-e még ez az őrült ámokfutás, vagy végleg le kell mondanunk a gondolkodás, a véleményalkotás szabadságáról? Vajon van-e még józan polgári közélet Európában, amelyre támaszkodva visszautasíthatjuk a gondolatbűn ötletét, amelynek bázisán megvédhetjük szabadságunkat, jogainkat, felnőtt létünket, emberi mivoltunkat, kulturális azonosságunkat? Vajon akad-e olyan fórum vagy intézmény, amely kiáll a szabadság alapvető értékei mellett és a leghatározottabban visszautasítja a szólásszabadság korlátozását?
Azért kezdtem írni ezt a könyvet, mert nem akarok olyan országban élni, amelybe visszatérhet az inkvizíció eszméje. Nem akarok olyan világban élni, amelyben boszorkányperek, holokauszttagadó-perek lehetnek! Nem akarok olyan államban élni, amelyben a hatalom szabja meg, miről és miképpen gondolkozhatok, a miniszter dönti el, hogy mi helyes és mi helytelen, a kormány határozza meg, hogyan éljek és mit kerüljek. Mindenestől elutasítom a hatalom gyámkodását.
Abban a világban, amelyet én szépnek és jónak tartok, tisztelet illeti meg a másik embert, tolerancia fogadja véleményét, másságát. Abban a világban, amelyben én hiszek, kiállás dukál mindenkinek, ha szabadságát, felnőtt döntéseit, emberi méltóságát, kulturális identitását védi! Akkor is, ha egy szavával sem értek egyet! Becsületes demokrata ugyanis mindig azokkal tart, akiket üldöznek. Azokkal, akiket azért üldöznek, mert az általános emberi értéknek elismert, legalapvetőbb európai eszmék hívei. Becsületes demokrata számára semmi nem kérdőjelezheti meg azok igazát, akik a szabad gondolat, a szabad lelkiismeret, a szabad véleménynyilvánítás oldalán állnak. A legfontosabb értékeink ezek, jelentőségük semmilyen módon nem kérdőjelezhető meg. Együtt képviselik az európai szabadságeszme sarokpilléreit. Nem lehet sem a vallás, sem a lelkiismeret, sem a szólás, sem az életmód megválasztásának szabadságát korlátozni. Semmilyen érv, semmilyen megfontolás alapján. Becsületes demokrata ateista, ha vallásos dogmákat akarnak a társadalomra kényszeríteni és hívő, ha a keresztényeket éri támadás. Becsületes demokrata zsidó, ha a zsidókat üldözik és holokauszttagadó, amikor a holokauszt tagadását akarják tiltani.
Úgy vélem, ez a kötet nagyon is világosan megmutatta azt, hogy igenis létezhet a holokauszt történetének olyan narratívája, amely nagyon is lényeges pontokon tér el a hagyományos holokausztképtől, nem tartalmaz semmit, ami antiszemita vagy rasszista irányba mutatna, mégis legitim módon mutatja be a vészkorszak eseményeit. Állításaim természetesen nem feltétlenül helytállóak. Én nem gondolom, hogy könyvem a holokausztról elmondható teljes igazság kizárólagos letéteményese lehetne. Sokkal inkább hiszem és remélem, hogy olyan értelmes és tartalmas holokausztvita alapja, kiindulópontja lesz, amely vita a dogmáktól és mendemondáktól egyaránt elszakadva egy reális és hiteles holokausztkép irányába lendítheti a közgondolkodást.
Azt is remélem, hogy könyvem nagymértékben járul hozzá a holokauszttagadás kriminalizálását előíró törvények megsemmisítéséhez, mert becsülettel megmutatja azt, hogy a vészkorszak számos lehetséges narratívája között, ha igazságként nem is, de kiindulási hipotézisként akár a holokauszttagadás is elfogadható álláspont. A revizionista történészek számos olyan kérdést vetnek föl, amelyeknek megválaszolása a hagyományos holokausztkép keretei között nem lehetséges. De, ha az értelmes, tartalmas vita vagy az érvek súlya helyett a törvény szigora hallgattatja el őket, akkor senki nem marad, aki az ő kérdéseiket feltegye. S a holokauszt története lapos dogmává merevedik, tartalmatlan, múltba révedő ostoba fecsegés lesz. Még akkor is, ha a vészkorszak emberi tragédiái valóban szörnyű tragédiák voltak. Én erősen hiszem, hogy a holokauszt áldozatai – miképpen az a többi sok millió, aki életét vesztette egy borzalmas rendszer gyilkos gépezetének halálos kerekei között – megérdemlik azt, hogy sorsuk ne a nevetséges, hitelüket vesztett dogmákban szóljon a mához, hanem az eleven vita kavalkádjában testet öltve vigye előre az emberi szabadság ügyét.